azaz Sarah von Harden újságíró portréja
Nem a festményt láttam ma este (azt már láttam a Musée National de l'Art Moderne-ben, a Pompidouban), hanem egy előadást, ami a következő anekdotán alapul:
SvH az egyik irányba sétál, Dix a másik irányba. Dix megáll: "Le kell fessem magát, egyszerűen muszáj! Maga egy egész korszakot jelenít meg." SvH meglepődött. "Le akarja festeni a fénytelen szememet, a kicifrázott orromat, a vékony ajkaimat? Le akarja festeni a nagy kezemet, a lesoványodott lábamat, a nagy lábfejemet, ami mindenki megrémít de senkinek se tud örömet okozni?" Dix válasza: "Tökéletesen jellemezte magát, és mindez együtt egy portrét fog adni, ami egy egész korszakot ábrázol, ahol már nem a nő szépsége a fontos, hanem inkább a szellemi kisugárzása."
Ebből az anekdotából Stéphane Ghislain Roussel írt és rendezett egy darabot Monocle, le portrait de S. von Harden címmel. Szerény véleményem szerint zseniális.
Adott az asztal, az ital, a cigaretta és a nő...
A háttér pirossal megvilágítva. Balra egy tükör.
Zene - néha van : cselló, szaxofon, zongora
Elkezdődik az előadás, bejön a Sylvia von Hardent megszemélyesítő színész, leült, felveszi a tökéletes pózt.
Aztán kis idő múlva elkezd beszélni. Németül. A pirossal megvilágított háttérvásznon pedig francia felirat olvasható. Néha átvált franciára, olyankor német a felirat. A brossúra szerint ez egy kikacsintás a némafilmre. Jó összhatást ad, főleg olyan mondatoknál, amikor a szeretőjéről azt mondja "Annyira édes néha!" Olvasva csak tippelhetnék arra, mennyi irónia van belesűrítve abba a kis néha szócskába...
Elkezd beszélni, igen, de kihez is? Otto Dixhez, az elképzelt jelenet ugyanis az, hogy ő éppen modellt ül. Először nem mozdul, aztán egyre többet... Mocorog, néha "rászól a festő" - legalábbis erre következtetünk SvH szövegéből -, olyankor megigazítja magát.
Közben sztorizgat, mesél mindenfélét.
Aztán kiakad.
És itt kezd el igazán érdekes lenni a darab.
Itt vesz olyan irányt, hogy - ha legalábbis nem értettem valamit nagyon félre - a végén tulajdonképpen sejtetve lesz, hogy tényleg megjeleníti a korszakot, 1926 Berlinjét tele minden szorongásával.
A zárszó - avagy zárböff - pedig ad egy pofont a... Az immár férfifé vetkőzött Sylvia von Harden kisétál a közönség közé, elmondja, hogy a Ballhaus-ból csak egy tükör maradt, ami ott van a sarokban (ezzel máris átértelmezi a látott jelenetet), végül elkezdi mondani a nevét, megfordul, de a von Harden helyett csak böfög egyet.
Hát na.
Nagyon jól összerakott darab, a dinamikája, a strukturáltsága és az, ahogy a feszültséget adagolja egészen megfogott. Mert van feszültség, már csak abból eredően is, hogy egy párbeszéd felét halljuk csupán.
Megérte elmenni!: )
Részletek az előadásból - az ügyesek viszont úgy filemzték, hogy a felirat nem látható, úgyhogy jobbára csak a németül tudó kedves blogolvasóimnak tudom teljes egészében ajánlani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése